Menekültem a fájdalmam elől, az pedig kergetett, újra és újra elkapott.
Úgy éreztem gyenge vagyok. Le akartam győzni és újra erős akartam lenni.
Felhívtam a barátomat, talán ő majd segít visszabillenni. Hátha mond egy-két olyan szót, amitől újra élettel teli leszek.
Sírtam a telefonban és panaszkodtam, hogy nem múlik a fájdalom, nem tudom abbahagyni a szenvedést, pedig nagyon szeretném.
Meglepett az amit a barátom mondott:
Sírj csak! Sírj annyira és olyan gyakran, amennyire csak kell. Ne fogd vissza a könnyeidet, ne akard a fájdalmadat gyorsan megszüntetni. A bánatod, a könnyeid, teljesen rendben vannak. A gyógyulás útjára léptél.
Soha nem kaptam még ilyen tanácsot, furcsa és megdöbbentő volt, mégis szavai simogatták a lelkemet.
Arra számítottam majd megmutatja nekem, hogyan nézzem a dolog jó oldalát. Hogyan felejtsem el, amit érzek. Hogy lesz ötlete arra, hogy mivel töltsem be a hiányzó űrt a szívemben.
Veszteségem során most először NEM mondták, hogy takarjam el az érzéseimet.
Valaki, akiben megbíztam, arra biztatott, hogy érezzem át a fájdalmam.
Ez volt az az engedély, amelyre szükségem volt.
Elkezdtem hagyni, érezni a fájdalmam, ahelyett, hogy elkerülném.
Nem próbáltam erőlködve boldog lenni, már nem aggódtam azon, hogy túl sokáig tart a gyógyulásom.
Ha elfogadjuk, hogy belső gyógyító munkát végzünk ilyenkor, minden természetessé válik. Ha elhallgattatjuk belső kritikusunkat, aki úgy véli, hogy a fájdalom érzése azt jelenti, hogy valamit rosszul csinálunk, megszűnik az önbántásunk.
Együttérzőek leszünk magunkkal és hamarosan megérkezünk a béke és a teljesség felé.
Megtanultam, hogy a nehéz érzéseim is értem vannak. Segítőim az utamon.
A hónapok óta hordozott szenvedés 1 hét alatt elcsitult, és béke született bennem. Már hálás vagyok ezért az élményért.
/Egy tanítványom története/
