Nagyon sok ember úgy véli, hogy ő megéli az érzéseket. Volt amikor, magam is megsértődtem azon, mikor valaki azt mondta, hogy ” Te még csak az érzések felszínén vagy.” Később kiderült valóban úgy volt.

Hogy is van ez?

Felnőtt emberként többnyire gondolkodunk az érzésekről. Valamennyi érzést is érzünk, de nem a teljességében. Vannak időszakok, amikor nagyon mélyen is meg tudunk élni, vagy bele tudunk ragadni egy-egy érzésbe. Ilyen lehet egy szakítás, egy szeretett személy elvesztése, vagy például egy nagyobb kudarcélmény.
Azonban ezekben az esetekben sem éljük át teljesen magát az érzést, viszont mélyebre jutunk bennük, mint egy átlagos napon.
A teljesen megélt, átélt érzést onnan lehet felismerni, hogy utána eltűnik. Nem marad bennünk belőle. Egyedül a szeretet, szerelem érzése marad meg, ha teljesen megengedjük magunknak. A többi érzés elillan, és megkönnyebbülünk, feltöltődünk általa.
Azért van, hogy egy-egy rossz érzés újra és újra visszatér hozzánk, mert csak egy bizonyos szintig engedjük meg, hogy érezzük. Így nem oltódik ki.

Miért?

Mert valamikor gyerekként hozzákapcsolódott az érzéshez a rutin. Szüleinktől nevelőinktől tanultuk, hogyan kell kezelni őket. Mivel a szüleink sem tudtak sokat ezekről, inkább azzal a példával jártak előttünk, hogy nem kell velük sokat foglakozni. Mármint az érzések megélésével.
Megtanultunk csinálni valamit, ahelyett, hogy megoldottuk volna a helyzetet.
Ha sirtunk, megvigasztaltak, lehet hogy kaptunk valami ajándékot, hogy elfelejtsük.
Ha féltünk próbáltak kihozni belőle, megnyugtatni.

Nem gondolom, hogy sokunk kapott olyan útravalót, hogy félj csak nyugodtan, érezd és figyeld meg milyen félni.
Pedig a félelem egy nagyon klassz jelzőrendszer tud lenni, ha megtauljuk használni.
Amikor félünk, nagyon éberek vagyunk. Minden érzékszervünk ki van hegyezve a figyelésre. Jobban látunk és hallunk, gyorsabbak tudunk lenni. Azért van, hogy támogasson minket, ha bajt érzékelünk.

A haragunkat, dühünket sem könnyű felvállalni. Ehelyett azt kell kiirni magunkra, hogy: „én nyugodt és kiegyensúlyozott ember vagyok.” Senki sem szereti a dühüs embereket. Sőt nem sok ember van, aki szeret dühös lenni.
A düh is egy fontos érzés. Arra való, hogy figyelmeztessen, hogy valamiből már elég! Vedd már észre, hogy sok!
Ehelyett, mivel igenis van bennünk düh, csak elfojtjuk. Testünket betegíti meg a felgyülemlett harag.
Ha megbarátkozunk ezzel az érzéssel, elfogadjuk, és adunk teret magunknak arra, hogy levezessük, úgy hogy közben másokat nem bántunk meg, nagyon sokat teszünk magunkért.

Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amit emberiség szinten meg kellene tanulni.
Ha bizonytalan vagy az érzések terén, azért van, mert nem tanultad meg még kezelni őket. A jó hír, hogy bármely életkorban is legyél, nem vagy lemaradva. Csak kezdj bele!
Klienseimtől szoktam kérdezni a kineziológiai oldások során „mit érzel?”
Erre a gyakori válasz: Azt gondolom, hogy azt érzem, hogy mérges vagyok rá.
Remélem, hogy sokaknak tudtam már helyes érzelemkezelést tanítani. Egyik legfontosabb feladatunk, hogy ne csak gondolkodjunk, hanem valóban érezzünk. Hogy megengedjük gyermekeinknek is, hogy szabad érezniük. Ők tudták ezt kezdettől fogva, csak a felénk érzett szeretetüknél fogva, inkább alkazmazkodtak a szülői elváráshoz, és megtanulták a kedvünkért elfojtani őket, ahogy a szülő tőlünk nagyoktól látták.

Balázs Mónika
Lélekműhely terápiái

Nézz bele a filmbe:
ki nevel

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük